Hogyan is kezdhetném e sorokat? Közel 4 év után ragadok újra képzeletbeli tollat, hogy papírra vessem egy hétvége történetét, ennek pedig nyomós oka van. A tájfutásban anno rengeteget segített, hogy szorgalmasan idéztem fel napok múltán egy-egy verseny leforgását. Azt hiszem, így lehet a hibákból igazán tanulni. Márpedig pontosan erre van szükségem most a tájbringa kapcsán is: hidegfejűen, nyugodtan átgondolni mi is történt kint a terepen.
Szezonkezdést ennél jobban még talán sosem vártam. A telet a körülményekhez képest szépen végigdolgoztam, rengeteg futóedzést helyettesítettem bringával, sőt mikor tavaszra a futást megfelelő edzés hiányában egyre szenvedősebbnek éreztem, már tudtam hogy ebből március végére úgy sem lesz Hosszútávú OB-ra érdemes tempó. Így történt hát, hogy a mindig vízválasztónak számító márciusi hónapot gyakorlatilag teljes mértékben végigbringáztam.
Ezek után nem csoda, ha igazán kiéhezett voltam egy kis tájbringára, ráadásul a Balaton MTBO szezonkezdő dupla kupafutam egy igazi csemegének ígérkezett a beharangozó infók alapján. A tavalyi szezonban február vége felé ültem először bringára, heti egyet tekertem a szezonkezdésig, és így is 100 pontot hoztam el az első Magyar Kupáról, így most jogosan voltam bizakodó még úgy is, hogy az idei első megmérettetés mezőnye azért jóval erősebbnek tetszett a tavalyinál. Ennek ellenére nem akartam azt a hibát elkövetni, mint pár éve tájfutásban, hogy nagy eredményeket vártam a téli alapozások és a tavaszi gyorsulások alapján, majd mikor a szezon eleje mégsem ment igazán, elment a kedvem a versenyzéstől, és nem tudtam igazán arra koncentrálni, hogy miért is csinálom az egészet: mert szeretem.
A kategória magyar junior mezőny hiányában természetesen felnőtt elit, és ez biztosan nem fog változni az év során.
A verseny napján délelőtt tájékozódás oktattam a tájbringa tábor résztvevőinek, ezzel sikerült kellőképpen rászoknom a bringára és ráállnom a terepre. A térképhasználatot már két nappal előtte, csütörtökön a 2014-es csödei Magyar Kupa M21E pályájának végigtekerésével gyakoroltam. Bő 40 perc bemelegítés után érkeztem a rajtba. Mivel utolsóként rajtoltam a mezőnyben, megnéztem ki milyen sebességgel hagyja el a rajtot, majd elkövetkezett az én időm is.
Ez a futam volt az érintés nélküli dugóka első bevetése is. Bár pár éve már használtam a Verebélyi Zsolt féle 1 méter hatósugarú dobozokat, de úgy gondoltam ez a kis hatótávolságú doboz egy egészen más világ lehet, főleg bringás tempóban. És ebben igazam is lett.
Kezembe kaptam tehát a térképet, egy perccel a rajt előtt. Az első pont rögtön egy útvonalválasztós, aránylag hosszabb átmenet volt, de ügyesen nyugtáztam magamban, hogy szinte lényegtelen melyik irányból közelítem a pontot. Jobbra menni logikusabbnak tűnt, hisz így némi betekintést kaphattam a 7-es pont környékébe is, ami mindig előny. A térképet az egyes fele próbáltam végignézni, rögtön nyugtáztam magamban, hogy az egyetlen nagy hegyet ami a terepen található, mindkétszer érdemes lesz kikerülni.
A kettes pont megint egy fifty-fifty-s útvonalválasztásnak látszott, így itt is azt választottam, amelyikkel ismeretséget köthetek későbbi pontok helyszíneivel. Ez az első két döntés nagyon jónak bizonyult utólag. A kettes fele utol is értem a 3 perccel előttem induló Cicát, bár egyértelműen gyanús és abszolút nem logikus útvonalba illő helyről jött ki, szóval nem a nagy erőnlétemnek köszönhettem ezt a korai találkozást. A hármasra alkalmaztam az előre eltervezett hegykerülést, észak fele, ami szintén jó vétel volt, hiszen akik a déli gyors, ámde hosszabb útvonalat választották majd' egy perc hátrányt szedtek össze. Vagy többet.
Ezek után kezdte a pálya felvenni igazán a középtáv jellegét, gyors, rövid pontok követték egymást, de jól éreztem a térképet és a terepet. Azonban nem tudtam olyan gyorsan haladni mint azt engedte volna erőnlétem, mert akkor csúnyán elszálltam volna az utak rengetegjében. Vissza a hegyre, itt próbáltam kicsit megnyomni felfele. Itt is a már ismert északi útvonalat választottam, bár itt nem is igazán volt kérdés. Majd jöttek a már előre körüljárt pontok. A 7-es fele még át kellett vergődni egy útrengetegen, itt nem is figyeltem a térképet nagyon, inkább irányban próbáltam egyenesbe tartani magamat. Inkább balról mentem be a pontra, gondolva az SI Air előnyeire, így nem volt szükséges fordulnom a pont után.
Egyébként bár igazán kényelmes és jó dolognak éreztem a "dugás" nélküli csipogtatást, komoly előnyét csak igazán ideálisan kihelyezett állványok esetén véltem felismerni. Azt tudtam hogy nem számít a sebesség, mindenképpen becsippan a hatótávolságon belül, de mégis, az oldalra pofozás sokszor nem volt elég az út szélére gyakran elég rossz pozícióba kihelyezett állványok esetén. Kiváltképp ha a bal kezemről jöttek a pontok. De ahol lehetett kiélveztem, és összességben nagyon jó kis rendszernek látszik, remélem máskor is alkalmazzák.
Jött a már ismert utak sorozata, a 8-as után a 9-es nagy része is ilyen volt. A dózeren elégedetten nyugtáztam, hogy a télen meleg szobából kiszámított 34-es első tányér is elégnek ígérkezett a sebességemhez. A másik végletről már edzések közepette meggyőződtem: a 34-42 elég lesz nekem felfele. 9-es előtt azért sikerült balra beugranom egy útnak gondolt kis füves részre, de amikor egy elég sűrű bozóttal néztem farkasszemet, rögtön visszatértem a útra.
A 10-esre menet kicsit módosítanom kellett az útvonalon, mert az eredetileg tervbe vett ösvényen keresztbe borult fákat láttam, szerencsére még időben. Az irtásra kiérkezve egy szélesebb nyomvályúban sikerült elhasalnom, bringa oké, csak kicsit fájt, akkor indulás tovább. Ezután már az igazán gyors és egyszerű végjáték érkezett. Az útvonalat gyakorlatilag innentől a célig már előre begyakoroltam az előző hosszú átmenetek során. Gyorsan és lendületesen mentem, kivéve a fordulókban, amikben a gumim igen csúszott. Nem értettem miért, hiszen a nyomás 2 bar alatt volt, és az Ikon gumik eddig teljesen tökéletesen szuperáltak, biztos a talaj lehet az oka, vagy netán már kopnak az abroncsok.
Amennyire biztosnak gondoltam a dolgomat innen a célig, annyira gyorsan jött egy hidegzuhany: a 14-esre menet előbb fordultam be jobbra egy tisztásra. Bár gyorsan felismertem hibámat, ez így is jó 20 mp-s hiba volt, ami egyetlen egy dologból eredt: magabiztosságom miatt már nem is igazán néztem a térképet, pedig kellett volna ilyen hibák elkerülése végett. Innen már oké volt minden a célvonalig.
Szezonkezdésnek elég jó volt ez a menet, erőből maradt bennem, de nem tudtam volna sehol gyorsabban menni, így is tűhegyes élen ingott sokszor a tájékozódásom, azonban összességben nem omlottam össze nagyon, talán ha az esést is nézzük 40-50 mp. maradt a pályában. Mint kiderült, ez kellett is volna a győzelemhez, hiszen 15 mp-t kaptam Lászlótól, ami az előző évhez képest óriási fejlődés, viszont ezzel együtt bosszantó különbség. A mezőny nagyon szorosan jött be, Csabinak kb. 30 mp-t adtam összesen, úgy hogy ő egy jó másfél percet csak a 3-asra benne hagyott, meg még kitudja. Így második lettem magyarok között, persze a győztes és a (szóbeszéd szerint) váltóban világbajnok Yoann Garde-tól azért kaptam egy jó másfél percet.
És akkor eljött a másnap. Pontbegyűjtő Országos Bajnokság. Szívemtől a legtávolabb álló versenyszám volt ez az első, balatonalmádi találkozó óta. Az első nap után azonban bizakodóan vártam ezt a számot is, bár nekem mindig sok volt egyszerre a mezőnyre figyelni, a pontok között eltájékozódni, és még a megfelelő kombinációt is kiválasztani. Mindeközben még ne ess pofára a bringával. A napi bemelegítő adag jóval karcsúbbra sikeredett, de a pálya is hosszabb volt, így kellett az energia.
Elrajtolt a mezőny. Számomra a legnagyobb akrobata gyakorlatot jelenti a térkép tartóba helyezése menet közben, de ezt is sikerült elvégezni, majd felzárkóztam a még kóstolgatós tempóban haladó élmezőnyre. Az első kötött pont fele menet gondolatban elkészült az egész egyszerűnek és jónak tűnő sorrend. Szinte biztos volta benne, hogy mások is ezt választják. Első pont után körbe a messzi pontokon, majd visszafele a tegnapi "hegy", és végén begyűjteni a célhoz közelebbi pontokat. Ezt az utóbbi részt le is hajtottam a térképről, és mentem az első pont irányába, közbe már a messzi, Recsek-hegyen túli pontokra koncentrálva. Azt eldöntöttem, hogy a 34-est beszedem még gyorsan itt a közelben, reméltem hogy más is így tesz. Az első pont közelében az élre álltam, de be is ugrottam egy pár méterrel előbbi kis ösvényen, gyorsan észrevettem a hibámat, de beszorultam a hátsóbb helyekre.
Bejött a számítás, mindenki ment a 34-esre, fokozódott a tempó. A 34-es után legnagyobb meglepetésemre viszont a László és Csabi másmerre indult, a tegnapi "hegy" fele vették az irányt. Átgondolni se tudtam a változó szituációt, mivel nekem az a rész már le volt hajtva a térképemről. Így hát irány Ádám után, legalább kettő a kettő ellen, így is jó. Hamar kiderült, hogy Ádám is Csabiék útvonalát követi, csak másfele jött ki a pontról. Előre kiszámított tervemhez annyira ragaszkodtam azonban, hogy egyedül vágtam neki a pálya hosszú részének.
Ha már tanulni szeretnék az esetből, vonjuk le a következtetéseket. Ez volt az első fatális hiba. Tanulság: feleslegesen sose kezdj magánakcióba. Utólag átgondolva nem sok különbség lelhető fel az ő kombinációjuk és az enyém között, sőt még lehet jobb is volt, azonban teljesen indokolatlan volt egyedül nekivágni egyedül egy 100 perces pályának, amikor pihenhettem volna szépen mások mögött is a 100-ból mondjuk 30-40-et.
Tehát egyedül indultam neki a Recsek-hegynek, ami a terep legmagasabb objektumát képviselte. Többiek kb. 2-3 közeli pontos "hátrányban" mögöttem, legalábbis a lehajtott térkép miatt kb. ennyit tudtam magamban kiokoskodni. Miközben ezen agyaltam és a mászásra koncentráltam, szépen el is mentem a pontom mellett, beszedve ezzel 30 plusz szintemelkedést. Ez meg is adta a versenyem alaphangulatát, de még közel sincs vége. Visszagurulás, befordulás, majd idővel az újabb hiba nyugtázása: Ez sem az az út, még mindig feljebb a térképen tisztásként jelölt kis bozótos úton vagyok. A legrövidebb út lefele innen a bozóton át vezet.
Második tanulság: ha a pálya nem indokolja, ne cipeld át feleslegesen a dzsuván a bringádat.
De én cipeltem, mégpedig nem is kis sebességgel. Mikor kiérek az útra látom hogy az első gyorszár kioldott, a kerék félig lifeg a villán. Gyorsan visszatenni, de ekkor már tudtam, hogy ez innentől nem lesz tökéletesen, lévén hogy sose voltam a kerék jó helyre visszajátszásának nagymestere. A tárcsa súrolt, ez még hagyján, de mikor kis sziklás emelkedőn tolás után a Recsek-hegyről lefele megindultam, éreztem, hogy a fékerőm jó része is elment a levesbe. Miközben az ember ezekre koncentrál, viszonylag nehéz jól és gyorsan tájékozódni, nekem még az előbbi sikerült, de sokszor meg-megálltam, hogy akkor mi is a helyzet.
Ekkor már a hegy túloldalán. a tavalyi Hidegkút MTBO-ról ismert terepen a jártam. Láttam, hogy ismét erdőn átcipelés fog következni, itt viszont már ez volt a logikus útvonal. Mondjuk ez szerintem nem fér bele egy jó pályába, hogy ez legyen a logikus. És ez főleg akkor járt a fejemben, mikor a szederindásban próbáltam felvonszolni a hegyoldalban a biciklimet. Az előző események hatására már erősen a "nem élvezem" felé állt a mérő. De a pont meglett, indult újra a száguldás.
Ekkor jött a következő csapás. A térképtartóm valamelyik bozótharc során kilazult, és folyamatosan elfordult, ráadásul egyre rosszabbodott a helyzet. A mindenféle imbuszkulcs között persze sima csavarhúzóm nem volt, így a ponton megállva puszta kézzel próbáltam visszahajtani a csavart. Mint azt a célban megmutatták, lett volna egyszerűbb és gyorsabb mód is e probléma megoldására, de franc emlékezett már, hogyan is épül fel az orifix, mikor az összerakást követő 2-3 évben hozzá se kellett nyúlnom a részleteihez. A következő ponton újra csavarbehajtás jött, majd 1 km után újra, szóval a helyzet egyre rosszabb volt. Ekkor ért utol László, majd Ádám is, ráadásul mindketten úgy, hogy pár pontos előnyben lehettek hozzám képest.
Ez végleg elvette a kedvem a dologtól, majd a következő pont fele haladva, a térképen a pálya hátralévő részével barátkozva megszületett a gondolat, amit utána a fejemből kitörölni már nem tudtam: a pálya feladásának gondolata. Fékem még mindig nem szuperált igazán, így lefele óvatosan engedtem a bringát, végig súrolta a tárcsát. A térképtartóm miatt újra és újra meg kellett állnom, és most már úgy igazán elegem volt. Ja és igen, említettem már? A hátsó váltómat is sikerült valami ág, vagy egyéb ütés hatására szépen elállítani, így a váltókar és a váltó mozgása éppen csak köszönőviszonyban volt egymással. Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldöntöttem: innentől a mai napot versenyből edzéssé nyilvánítom.
Ha már edzés, akkor adjuk meg a módját, menjünk arra amerre mi szeretnénk: meglátogattam a festői szépségű Koloska-völgyet, majd szép lassú tempóban visszatekertem a célba. Tulajdonképpen, ha nagyon megmakacsolom magam még végigcsinálhattam volna a pályát, de tudtam, hogy hosszú még az április, és többet ér egy nyugodtan, jó szájízzel és élvezettel lazán befejezett verseny, mint egy Magyar Kupa 60 pont és "elegemvanazegészből" stílusban hazautazás már az első versenyről.
Összességben a verseny egyébként nagyon király volt, a terep jó volt, a hangulat is, a pályák is pár részlettől eltekintve tetszettek. Csak hát, ilyenkor mondják azt hiszem, hogy szar került a palacsintába. Tehát: az erő meg volt, nem fáradtam, nem az erőnléti edzésekre kell a legtöbbet fektetni az elkövetkezendő időszakban. A bringát viszonylag jól kezelem, tájbringa-versenykörülmények és tájékozódás mellett sem vesztek sokat a montis tempómból. Ami viszont nagyon kell: magasabb koncentráció, hidegfejű versenyzés, és szerelési tudásaim fejlesztése. Na meg a hirtelen helyzetek kezelése.
Jövő héten Szlovéniában folytatódik a szezon. A terep érdekesnek látszik, a tájékozódás kulcsfontosságú lesz. Végre sor kerülhet az első igazi tájbringa sprint versenyemre (sok átmenetes, pörgős pálya), mert ilyenen még nem vettem részt. Szóval folytatódik a cirkusz, majd jelentkezem.
Szezonkezdést ennél jobban még talán sosem vártam. A telet a körülményekhez képest szépen végigdolgoztam, rengeteg futóedzést helyettesítettem bringával, sőt mikor tavaszra a futást megfelelő edzés hiányában egyre szenvedősebbnek éreztem, már tudtam hogy ebből március végére úgy sem lesz Hosszútávú OB-ra érdemes tempó. Így történt hát, hogy a mindig vízválasztónak számító márciusi hónapot gyakorlatilag teljes mértékben végigbringáztam.
Ezek után nem csoda, ha igazán kiéhezett voltam egy kis tájbringára, ráadásul a Balaton MTBO szezonkezdő dupla kupafutam egy igazi csemegének ígérkezett a beharangozó infók alapján. A tavalyi szezonban február vége felé ültem először bringára, heti egyet tekertem a szezonkezdésig, és így is 100 pontot hoztam el az első Magyar Kupáról, így most jogosan voltam bizakodó még úgy is, hogy az idei első megmérettetés mezőnye azért jóval erősebbnek tetszett a tavalyinál. Ennek ellenére nem akartam azt a hibát elkövetni, mint pár éve tájfutásban, hogy nagy eredményeket vártam a téli alapozások és a tavaszi gyorsulások alapján, majd mikor a szezon eleje mégsem ment igazán, elment a kedvem a versenyzéstől, és nem tudtam igazán arra koncentrálni, hogy miért is csinálom az egészet: mert szeretem.
A kategória magyar junior mezőny hiányában természetesen felnőtt elit, és ez biztosan nem fog változni az év során.
A verseny napján délelőtt tájékozódás oktattam a tájbringa tábor résztvevőinek, ezzel sikerült kellőképpen rászoknom a bringára és ráállnom a terepre. A térképhasználatot már két nappal előtte, csütörtökön a 2014-es csödei Magyar Kupa M21E pályájának végigtekerésével gyakoroltam. Bő 40 perc bemelegítés után érkeztem a rajtba. Mivel utolsóként rajtoltam a mezőnyben, megnéztem ki milyen sebességgel hagyja el a rajtot, majd elkövetkezett az én időm is.
 |
| Ifjú padawanjaimmal |
Ez a futam volt az érintés nélküli dugóka első bevetése is. Bár pár éve már használtam a Verebélyi Zsolt féle 1 méter hatósugarú dobozokat, de úgy gondoltam ez a kis hatótávolságú doboz egy egészen más világ lehet, főleg bringás tempóban. És ebben igazam is lett.
Kezembe kaptam tehát a térképet, egy perccel a rajt előtt. Az első pont rögtön egy útvonalválasztós, aránylag hosszabb átmenet volt, de ügyesen nyugtáztam magamban, hogy szinte lényegtelen melyik irányból közelítem a pontot. Jobbra menni logikusabbnak tűnt, hisz így némi betekintést kaphattam a 7-es pont környékébe is, ami mindig előny. A térképet az egyes fele próbáltam végignézni, rögtön nyugtáztam magamban, hogy az egyetlen nagy hegyet ami a terepen található, mindkétszer érdemes lesz kikerülni.
 |
| Első nap GPS eredményeiért katt ide, majd M21E. |
A kettes pont megint egy fifty-fifty-s útvonalválasztásnak látszott, így itt is azt választottam, amelyikkel ismeretséget köthetek későbbi pontok helyszíneivel. Ez az első két döntés nagyon jónak bizonyult utólag. A kettes fele utol is értem a 3 perccel előttem induló Cicát, bár egyértelműen gyanús és abszolút nem logikus útvonalba illő helyről jött ki, szóval nem a nagy erőnlétemnek köszönhettem ezt a korai találkozást. A hármasra alkalmaztam az előre eltervezett hegykerülést, észak fele, ami szintén jó vétel volt, hiszen akik a déli gyors, ámde hosszabb útvonalat választották majd' egy perc hátrányt szedtek össze. Vagy többet.
Ezek után kezdte a pálya felvenni igazán a középtáv jellegét, gyors, rövid pontok követték egymást, de jól éreztem a térképet és a terepet. Azonban nem tudtam olyan gyorsan haladni mint azt engedte volna erőnlétem, mert akkor csúnyán elszálltam volna az utak rengetegjében. Vissza a hegyre, itt próbáltam kicsit megnyomni felfele. Itt is a már ismert északi útvonalat választottam, bár itt nem is igazán volt kérdés. Majd jöttek a már előre körüljárt pontok. A 7-es fele még át kellett vergődni egy útrengetegen, itt nem is figyeltem a térképet nagyon, inkább irányban próbáltam egyenesbe tartani magamat. Inkább balról mentem be a pontra, gondolva az SI Air előnyeire, így nem volt szükséges fordulnom a pont után.
Egyébként bár igazán kényelmes és jó dolognak éreztem a "dugás" nélküli csipogtatást, komoly előnyét csak igazán ideálisan kihelyezett állványok esetén véltem felismerni. Azt tudtam hogy nem számít a sebesség, mindenképpen becsippan a hatótávolságon belül, de mégis, az oldalra pofozás sokszor nem volt elég az út szélére gyakran elég rossz pozícióba kihelyezett állványok esetén. Kiváltképp ha a bal kezemről jöttek a pontok. De ahol lehetett kiélveztem, és összességben nagyon jó kis rendszernek látszik, remélem máskor is alkalmazzák.
Jött a már ismert utak sorozata, a 8-as után a 9-es nagy része is ilyen volt. A dózeren elégedetten nyugtáztam, hogy a télen meleg szobából kiszámított 34-es első tányér is elégnek ígérkezett a sebességemhez. A másik végletről már edzések közepette meggyőződtem: a 34-42 elég lesz nekem felfele. 9-es előtt azért sikerült balra beugranom egy útnak gondolt kis füves részre, de amikor egy elég sűrű bozóttal néztem farkasszemet, rögtön visszatértem a útra.
A 10-esre menet kicsit módosítanom kellett az útvonalon, mert az eredetileg tervbe vett ösvényen keresztbe borult fákat láttam, szerencsére még időben. Az irtásra kiérkezve egy szélesebb nyomvályúban sikerült elhasalnom, bringa oké, csak kicsit fájt, akkor indulás tovább. Ezután már az igazán gyors és egyszerű végjáték érkezett. Az útvonalat gyakorlatilag innentől a célig már előre begyakoroltam az előző hosszú átmenetek során. Gyorsan és lendületesen mentem, kivéve a fordulókban, amikben a gumim igen csúszott. Nem értettem miért, hiszen a nyomás 2 bar alatt volt, és az Ikon gumik eddig teljesen tökéletesen szuperáltak, biztos a talaj lehet az oka, vagy netán már kopnak az abroncsok.
Amennyire biztosnak gondoltam a dolgomat innen a célig, annyira gyorsan jött egy hidegzuhany: a 14-esre menet előbb fordultam be jobbra egy tisztásra. Bár gyorsan felismertem hibámat, ez így is jó 20 mp-s hiba volt, ami egyetlen egy dologból eredt: magabiztosságom miatt már nem is igazán néztem a térképet, pedig kellett volna ilyen hibák elkerülése végett. Innen már oké volt minden a célvonalig.
Szezonkezdésnek elég jó volt ez a menet, erőből maradt bennem, de nem tudtam volna sehol gyorsabban menni, így is tűhegyes élen ingott sokszor a tájékozódásom, azonban összességben nem omlottam össze nagyon, talán ha az esést is nézzük 40-50 mp. maradt a pályában. Mint kiderült, ez kellett is volna a győzelemhez, hiszen 15 mp-t kaptam Lászlótól, ami az előző évhez képest óriási fejlődés, viszont ezzel együtt bosszantó különbség. A mezőny nagyon szorosan jött be, Csabinak kb. 30 mp-t adtam összesen, úgy hogy ő egy jó másfél percet csak a 3-asra benne hagyott, meg még kitudja. Így második lettem magyarok között, persze a győztes és a (szóbeszéd szerint) váltóban világbajnok Yoann Garde-tól azért kaptam egy jó másfél percet.
 |
| Hiányos dobogón |
És akkor eljött a másnap. Pontbegyűjtő Országos Bajnokság. Szívemtől a legtávolabb álló versenyszám volt ez az első, balatonalmádi találkozó óta. Az első nap után azonban bizakodóan vártam ezt a számot is, bár nekem mindig sok volt egyszerre a mezőnyre figyelni, a pontok között eltájékozódni, és még a megfelelő kombinációt is kiválasztani. Mindeközben még ne ess pofára a bringával. A napi bemelegítő adag jóval karcsúbbra sikeredett, de a pálya is hosszabb volt, így kellett az energia.
Elrajtolt a mezőny. Számomra a legnagyobb akrobata gyakorlatot jelenti a térkép tartóba helyezése menet közben, de ezt is sikerült elvégezni, majd felzárkóztam a még kóstolgatós tempóban haladó élmezőnyre. Az első kötött pont fele menet gondolatban elkészült az egész egyszerűnek és jónak tűnő sorrend. Szinte biztos volta benne, hogy mások is ezt választják. Első pont után körbe a messzi pontokon, majd visszafele a tegnapi "hegy", és végén begyűjteni a célhoz közelebbi pontokat. Ezt az utóbbi részt le is hajtottam a térképről, és mentem az első pont irányába, közbe már a messzi, Recsek-hegyen túli pontokra koncentrálva. Azt eldöntöttem, hogy a 34-est beszedem még gyorsan itt a közelben, reméltem hogy más is így tesz. Az első pont közelében az élre álltam, de be is ugrottam egy pár méterrel előbbi kis ösvényen, gyorsan észrevettem a hibámat, de beszorultam a hátsóbb helyekre.
Bejött a számítás, mindenki ment a 34-esre, fokozódott a tempó. A 34-es után legnagyobb meglepetésemre viszont a László és Csabi másmerre indult, a tegnapi "hegy" fele vették az irányt. Átgondolni se tudtam a változó szituációt, mivel nekem az a rész már le volt hajtva a térképemről. Így hát irány Ádám után, legalább kettő a kettő ellen, így is jó. Hamar kiderült, hogy Ádám is Csabiék útvonalát követi, csak másfele jött ki a pontról. Előre kiszámított tervemhez annyira ragaszkodtam azonban, hogy egyedül vágtam neki a pálya hosszú részének.
Ha már tanulni szeretnék az esetből, vonjuk le a következtetéseket. Ez volt az első fatális hiba. Tanulság: feleslegesen sose kezdj magánakcióba. Utólag átgondolva nem sok különbség lelhető fel az ő kombinációjuk és az enyém között, sőt még lehet jobb is volt, azonban teljesen indokolatlan volt egyedül nekivágni egyedül egy 100 perces pályának, amikor pihenhettem volna szépen mások mögött is a 100-ból mondjuk 30-40-et.
Tehát egyedül indultam neki a Recsek-hegynek, ami a terep legmagasabb objektumát képviselte. Többiek kb. 2-3 közeli pontos "hátrányban" mögöttem, legalábbis a lehajtott térkép miatt kb. ennyit tudtam magamban kiokoskodni. Miközben ezen agyaltam és a mászásra koncentráltam, szépen el is mentem a pontom mellett, beszedve ezzel 30 plusz szintemelkedést. Ez meg is adta a versenyem alaphangulatát, de még közel sincs vége. Visszagurulás, befordulás, majd idővel az újabb hiba nyugtázása: Ez sem az az út, még mindig feljebb a térképen tisztásként jelölt kis bozótos úton vagyok. A legrövidebb út lefele innen a bozóton át vezet.
Második tanulság: ha a pálya nem indokolja, ne cipeld át feleslegesen a dzsuván a bringádat.
De én cipeltem, mégpedig nem is kis sebességgel. Mikor kiérek az útra látom hogy az első gyorszár kioldott, a kerék félig lifeg a villán. Gyorsan visszatenni, de ekkor már tudtam, hogy ez innentől nem lesz tökéletesen, lévén hogy sose voltam a kerék jó helyre visszajátszásának nagymestere. A tárcsa súrolt, ez még hagyján, de mikor kis sziklás emelkedőn tolás után a Recsek-hegyről lefele megindultam, éreztem, hogy a fékerőm jó része is elment a levesbe. Miközben az ember ezekre koncentrál, viszonylag nehéz jól és gyorsan tájékozódni, nekem még az előbbi sikerült, de sokszor meg-megálltam, hogy akkor mi is a helyzet.
 |
| Bénázás a Recsek-hegyen |
Ekkor már a hegy túloldalán. a tavalyi Hidegkút MTBO-ról ismert terepen a jártam. Láttam, hogy ismét erdőn átcipelés fog következni, itt viszont már ez volt a logikus útvonal. Mondjuk ez szerintem nem fér bele egy jó pályába, hogy ez legyen a logikus. És ez főleg akkor járt a fejemben, mikor a szederindásban próbáltam felvonszolni a hegyoldalban a biciklimet. Az előző események hatására már erősen a "nem élvezem" felé állt a mérő. De a pont meglett, indult újra a száguldás.
 |
| Nagyon nem finom... |
Ekkor jött a következő csapás. A térképtartóm valamelyik bozótharc során kilazult, és folyamatosan elfordult, ráadásul egyre rosszabbodott a helyzet. A mindenféle imbuszkulcs között persze sima csavarhúzóm nem volt, így a ponton megállva puszta kézzel próbáltam visszahajtani a csavart. Mint azt a célban megmutatták, lett volna egyszerűbb és gyorsabb mód is e probléma megoldására, de franc emlékezett már, hogyan is épül fel az orifix, mikor az összerakást követő 2-3 évben hozzá se kellett nyúlnom a részleteihez. A következő ponton újra csavarbehajtás jött, majd 1 km után újra, szóval a helyzet egyre rosszabb volt. Ekkor ért utol László, majd Ádám is, ráadásul mindketten úgy, hogy pár pontos előnyben lehettek hozzám képest.
Ez végleg elvette a kedvem a dologtól, majd a következő pont fele haladva, a térképen a pálya hátralévő részével barátkozva megszületett a gondolat, amit utána a fejemből kitörölni már nem tudtam: a pálya feladásának gondolata. Fékem még mindig nem szuperált igazán, így lefele óvatosan engedtem a bringát, végig súrolta a tárcsát. A térképtartóm miatt újra és újra meg kellett állnom, és most már úgy igazán elegem volt. Ja és igen, említettem már? A hátsó váltómat is sikerült valami ág, vagy egyéb ütés hatására szépen elállítani, így a váltókar és a váltó mozgása éppen csak köszönőviszonyban volt egymással. Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldöntöttem: innentől a mai napot versenyből edzéssé nyilvánítom.
Ha már edzés, akkor adjuk meg a módját, menjünk arra amerre mi szeretnénk: meglátogattam a festői szépségű Koloska-völgyet, majd szép lassú tempóban visszatekertem a célba. Tulajdonképpen, ha nagyon megmakacsolom magam még végigcsinálhattam volna a pályát, de tudtam, hogy hosszú még az április, és többet ér egy nyugodtan, jó szájízzel és élvezettel lazán befejezett verseny, mint egy Magyar Kupa 60 pont és "elegemvanazegészből" stílusban hazautazás már az első versenyről.
Összességben a verseny egyébként nagyon király volt, a terep jó volt, a hangulat is, a pályák is pár részlettől eltekintve tetszettek. Csak hát, ilyenkor mondják azt hiszem, hogy szar került a palacsintába. Tehát: az erő meg volt, nem fáradtam, nem az erőnléti edzésekre kell a legtöbbet fektetni az elkövetkezendő időszakban. A bringát viszonylag jól kezelem, tájbringa-versenykörülmények és tájékozódás mellett sem vesztek sokat a montis tempómból. Ami viszont nagyon kell: magasabb koncentráció, hidegfejű versenyzés, és szerelési tudásaim fejlesztése. Na meg a hirtelen helyzetek kezelése.
Jövő héten Szlovéniában folytatódik a szezon. A terep érdekesnek látszik, a tájékozódás kulcsfontosságú lesz. Végre sor kerülhet az első igazi tájbringa sprint versenyemre (sok átmenetes, pörgős pálya), mert ilyenen még nem vettem részt. Szóval folytatódik a cirkusz, majd jelentkezem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése